A bűnbak egy kiválasztott kecskebak volt, a la-aza'zeyl, (azazel=abszolút eltávolítás) ami az emberek bűneinek szimbolikus eltávolítását jelképezte, a kecskének szó szerinti eltávolítása által. A szertartás ami része az engesztelésnapi ünnepségnek, az Exodus alatt kezdődött az eredeti tabernákulummal és folytatódott az idők folyamán a jeruzsálemi templomokkal. Évente egyszer a jom kippur napján Izrael főpapja (Cohen Gadol) feláldozott egy bikát mint vétekáldozatot, hogy engesztelést nyerjen az esetleg, nem szándékosan elkövetett vétkeiért. Két kecskét vezetett a sátor bejárata elé. Sorshúzással választották ki melyiket áldozzák fel az Istennek és melyiket űzzék ki a pusztába. A megölt kecske vérével bekente a szent fátyol mögötti oltárnak szarvait, és a vérből a frigyláda elé valamint a fedelére hintett. Később a főpap meggyónta az összes izraeliták bűneit és azokat képletesen a második kecske (az Azazel bűnbak) fejére rakta, amelyik aztán jelképesen elvitte az emberek bűneit a pusztába.

Sir James Frazer skót szociál-antropológus szerint a bűnbak-rítus nem elszigetelt jelenség. Számos ősi társadalomban rábukkantak hasonlóra. Ami meglepő lehet. Miért jutottak az emberek itt is, ott is arra a hitre, hogy léteznek istenek, hogy azok megtorolják a bűnt, ugyanakkor áldozat révén kiengesztelhetők? Ha mindez ennyire egyetemes, lehet, hogy ma is ott szunnyad agyunk mélyén. Azzal együtt, hogy moralitásunk, őseinkével ellentétben, különlegesen alávalónak minősíti a hátrányos helyzetűek bántalmazását, pláne feláldozását. A bűnbak-rítusok naiv brutalitása a régmúlté. De továbbra is léteznek bűnbakok, akiknek már nem átadják, hanem tulajdonítják a bűnöket. A bűnbak logika, miszerint egyvalaki haljon meg, hogy mások élhessenek, morálisan elfogadhatatlannak tűnik, elvben elvetendő. A gyakorlatban mégis működik. Nem is mindig kell közvetlenül feláldozni a bűnbakot. Gyilkosság helyett megteszi a karaktergyilkosság, befeketítés, ellehetetlenítés is. Sok bűnbak végül kezdi elhinni, hogy valóban rászolgált a rossz bánásmódra. De na! Ne durvuljunk ennyire!

"Olyan nincs, hogy valaki legalább egyszer az életben ne legyen bűnbak. Mindenki valakinek a bűnbakja, ez alól, attól tartok, nincs kivétel." (Salman Rushdie)  

Az, hogy minden történés mögött a magyarázatot és az okokat keressük, az az alapvető emberi természetből fakad. Ha látjuk, hogy mi vezetett el az adott kimenetelig, akkor az elméletileg bejósolhatóbbá válik, és mi magunk is talán kontrollálni tudjuk, hogy újra bekövetkezzen-e, vagy inkább előzzük-e meg. Ha átlátjuk az okokat, és ez a tudás a kontroll (hamis) érzetét adja nekünk, biztonságban érezzük magunkat: hiszen semmi váratlan nem történhet velünk, pontosan tudhatjuk, hogy mikor mire számítsunk. Természetesen a valóságban nem mindig ilyen egyszerűek és kiszámíthatók a dolgok. Ám a biztonságérzetünkből való kibillenés igen fenyegető lehet, akár tudattalanul is, így ezt mindenképpen igyekszünk elkerülni. Még úgy is, hogy a véletlen vagy mindenkitől független eseményekért is keresünk valakit, akit lehet okolni, hibáztatni. Ez a valaki gyakran egy másik személy. Hiszen ha magunkat okolnánk, az a saját énképünket és esetlegesen a már rommá' csorbított önbecsülésünket is veszélyeztetné, rongálná. Időnk nagy részében csak a sötétben tapogatózunk, majd hirtelen megvilágosodunk, és akkor elkezdünk bűnbakot keresni. Valahogy így működik ez a mechanizmus.

A másik veszélyes terep az önsajnálat. Vannak olyan nehéz élethelyzetek, mikor úgy érezhetjük, hogy fájdalmunk intenzitását, mélységét, szubjektív érzetét a másik fél úgysem értheti, pláne nem érezheti át teljes egészében – hiszen ezek a belső élmények szavak szintjén valóban csak körvonalazhatóak, de nem teljesen és maradéktalanul átadhatóak. Ilyenkor érvényesülhet az, hogy csakis mi tudhatjuk, mit érzünk valójában, így csak mi tudunk kellő érzékenységgel reagálni, és megadni magunknak azt a fokú empátiát, amire szükségünk van. Az önsajnálat tehát önmagában nem megvetendő és elítélendő, hanem egy természetes reakció lehet stresszes helyzetekre és veszteségekre, mely által időt és erőt nyerhetünk. Az önsajnálatnak megvan a maga helye, ideje és jogosultsága, azonban csak egy bizonyos ideig és szintig. Aki éppen önsajnáló köreit futja, általában nem tudatosítja azt, hogy „igen, én most éppen sajnálom és sajnáltatom magam”, csak azt érzi, hogy szomorú, magányos és reménytelen, és mindennél jobban vágyik megértésre, figyelemre és érzelmi támogatásra. Éppen ezért ha nincs a környezetünkben olyan személy, aki kedvesen, de célzottan felhívja a figyelmünket arra, hogy éppen erőteljesen sajnál(tat)juk magunkat, akkor nehezen fogalmazhatjuk ezt meg magunknak. Ha túlságosan beleragadunk az önsajnálatba, könnyen válhat általános nézőponttá és szokássá, azaz hajlamosak lehetünk arra, hogy minden nehézségre vagy problémára a „szegény én” helyzetéből reagáljunk. Hiába édes és melengető olykor az önsajnálat, ha egyszer tehetetlen, passzív és folyton szenvedő szereplőkké, mintegy bábokká tesz minket saját életünkben, akik csak sodródnak az árral, és csak reménykedhetnek abban, hogy egyszer majd, valamikor, talán minden jobb lesz. Az önsajnálatra hajlamos személyek többnyire külső kontrollosok, azaz nem hisznek abban, hogy képesek befolyásolni a történéseket és a körülményeket, hanem inkább rajtuk kívül álló tényezőktől függ az, hogyan alakul éppen az életük. Mivel úgy vélik, nincsen hatásuk a velük történtekre, ezért úgy hiszik, nem is tehetnek azért, hogy az aktuális helyzet változzon, úgymond megfosztják magukat a cselekvőképességtől. Ezzel egyben el is veszik maguktól a változtatás lehetőségét, és eltávolítják magukat a valódi, hatékony problémamegoldástól, ami további okot adhat az önsajnálatra: hiszen lám, nem változik semmi, vagy éppen hogy még rosszabb is lesz… Ezzel párhuzamosan ugyanúgy igaz rájuk az is, hogy nehezen ismerik fel és látják be azt, hogy a konfliktusokhoz és nehézségekhez vezető folyamatban nekik is megvan a maguk szerepe, része, esetleg a hibája – más szóval gyakran kibújnak a felelősség vállalása alól. Az önsajnálat a mentegetőzés és önigazolás álarca mögé rejtőzik, amit ha leveszünk, ott marad csupaszon és megmutatkozik a gondolati bűn. Alacsony önbecsülésünk, nem bízik meg képességeinkben és sajnáljuk magunkat, hogy romboló kombinációt alkotunk. Ezt magában foglalja az úgynevezett "önkár". Alapvetően ez egy olyan tendencia, amely arra késztet bennünket, hogy hibáinkat keressük a problémáinkra, kudarcokra vagy rossz dolgokra. Amikor kizárólag másokat hibáztatunk, amikor a mi szerencsétlenségünkért a társunkat, a párunkat a rossz szerencsét, a gazdaságot vagy akár politikát, vagy tököm tudja, bárkit és bármit okolunk, ha minden alkalommal arra törekszünk, hogy problémáinkat a sorsra, a karmára vagy mindenki másra dobjuk, akkor nagyon nehéz megváltoztatni a helyzetet. Ugye, hogy felbukkan megint a bűnbak mechanizmus?

Itt térjünk ki egy kicsit a mártírokra, mártírkodásra. Ugyan az áldozat és a mártír szerep között valóban vannak átfedések, különbséget is találhatunk köztük. Míg az áldozatnál inkább a passzivitás és a tehetetlenség élménye dominál, a mártírnál erőteljesebben jelennek meg az indulatok, mivel esetükben meghatározó az önfeláldozás, ennek mentén a kihasználtság élménye is. (A mártír az, aki saját szükségleteit a háttérbe tolva folyton mások kedvében próbál járni, magától megtesz olyan szívességeket, dolgokat vagy áldozatokat, amiket a másik nem is kért. Nem fogalmazná meg, de belül várja jótettei viszonzását, vagy legalább azt, hogy méltányolják erőfeszítéseit, elismerjék, tiszteljék és csodálattal övezzék – ezek persze rendre elmaradnak, vagy legalábbis nem az elképzeléseinek megfelelően történnek. Asszem' ez nem én vagyok!) Ha voltak is indulatok, azok azért voltak, mert a lófasznak is van ám vége. Felhorkan időnként az ember... Elég volt ebből is, meg az önsajnálatból is, a bűnbakokból is!! Ha állandóan próbáljuk elkerülni a felelősségvállalást tetteinkért és életünkért, soha semmi sem fog változni. Az egoista, önsajnáló magatartás pedig előbb vagy utóbb visszatetszővé válik az embereknek. Mert bár a jó és rossz érzéseinket meg kell élnünk, de nem dagonyázhatunk bennük örökké! Hiszen akkor nem fogunk kimászni sosem az önsajnálat csapdájából… Szerintem semmi nem vált ki olyan gyorsan és olyan súlyos depressziót, mint az önsajnálat.

Lassan befejezem a mondandómat, mert igencsak hosszúra nyúlt, aminek se eleje, se vége. (Sőt, sem pszichológus, sem "agydoki" nem vagyok!) Az biztos, hogy én is követtem el híbákat az életemben (nem is keveset, hiszen nem vagyok szent!), sőt még fogok is, de nem olyan súlyosakat, hogy állandó bűnbaknak kell lennem egy szituációban. Vannak problémák néhány tettemben, de nem én vagyok az Antikrisztus! Ellenben, ha minél nehezebben bízunk meg a másikban, annál inkább hajlamosak vagyunk a felelőst keresni akkor, ha valami nem az elképzeléseinknek megfelelően alakul. És bár a felszínen úgy tűnhet, ezáltal a kezünkben tartjuk az irányítást, a mélyben ott feszül bennünk a düh, amely mintha azt mondaná: tudtam, hogy nem bízhatok meg benned, és látod, igazam is volt. Ahogy azt mindezek alapján sejteni lehet, ez a fajta harag, bizalmatlanság és maga a hibáztatás folyamata nincs jó hatással sem ránk, sem pedig a kapcsolatainkra... Mindenért, ami balul üt ki, azonnal "meg kell találnunk a felelőst", mindez a párkapcsolaton belül egy fájdalmas, és rendkívül nehezen abbahagyható játszmába torkollhat. Nagyon könnyen állandó szereplői lehetünk ugyanannak az újra és újra lejátszódó történetnek: félresiklik valami, amitől mindketten frusztráltak vagyunk, és elkezdődik a hibáztatás folyamata. A két fél aztán – temperamentumuknak megfelelően – vezeti végig a forgatókönyvet: vagy mindkettő a másikra mutogat, vagy pedig mindig lesz valaki, aki készségesen “elviszi a balhét”, miközben a másik “ugye, megmondtam” bólintással hátradől, és lelkesen hibáztat.