Nem mindenki érdemli meg a figyelmet. Az embernek muszáj egyszer eljutni ahhoz a ponthoz, mikor már semmi nem használt, sem leszúrás, sem a kedvesség, sem a szép szavak..! Attól a ponttól az ember nem feladja, hanem befejezi. Nem érdemes egy olyan ember miatt lemenni pitiző kutyába, aki semmire nem hajlandó, nem képes belátni még azokat igazságokat sem, amiket tényként tárunk eléjük, magunkról, vagy éppen róluk. Még akkor sem szabad, ha sokat jelentett számodra az illető, mindennek van határa, és elévülési ideje! 

Mert igen, van a bűn és van a bűnhődés. Nem kértem feloldozást, ne oldozzanak fel ("Ne rehabilitálgassanak itt engem, kérem!"), mert mondjuk nem jött még el az ideje, vagy mert senki sem ártatlan... És az sem hat meg, ha bárkinek elmeséli, mennyire okádott már tőlem, megcsinálta velem, amit meg kellett tennie, amit el kellett végeznie... A másik reakcióit bedaráltuk a gecibe és megszüntettünk vele szemben minden lojalitást. (Haldoklónak nem jár ima...ugye?!) Így már csak két út mutatkozik tehát az élet élésére, főleg, ha komolyabb terveid voltak. Ebben a szituban - egyenesnek maradni vagy lemenni kutyába. Egyenesnek, úgy hogy minden bántás,(rossz)indulat nélkül, csak a jóra emlékszel majd. Elengeded. Az is a barátság és a szeretet jele, ha el tudjuk engedni azt, aki fontos nekünk. (Nem is az okoz nehézséget, hogy valaki eltűnik a szemünk elől, hanem az, hogy visszavonhatatlanul véget ér egy beszélgetés. Végérvényesen.) Tovább mész, mert ez az utad, már csak ez a lehetőség maradt meg neked, ha elzárták a csapokat. Ez nem öntelt egoizmus, csak nem könyörögsz és végképp nem mész le kutyába. Mert azt nem kell...

 Utóirat: A valósággal való bármilyen egyezés kizárólag a véletlen műve lehet.